who i am…

Név: Daniel Hemingway
Becenév: Dan, DH2
Csoport Férfi hasonmás
Nem: férfi
Titulus: I'm your favorite song
Kor: 18
Mikor és hol született: 1994.március.18 – Dublin, Írország
Szeret: manipulatív-, szende nők, kék szín, gumicukor
Nem szeret: sárgarépa, hisztis nők, citrom
Kinézet: Mondanám, hogy én vagyok a szőke herceg fehér lovon, de nem vagyok herceg és fehér lovam sincs. Bármikor bárkivel el tudom hitetni, hogy én vagyok a tökéletesség mintaképe, azonban szerintem nálam jobban senki sem utálja a piperkőcöket. Pont ezért teszek mások véleményére és olyan ruhákat hordok amiket én szeretek, nem pedig más. Egyedi stílusom van, ami azt illeti sosem a boltokban vásárlok magamnak ruhát, hanem szépen megkérem az egyik ismerősömet aki ruhatervező és ő készít nekem egy ruhát vagy akár többet. Ez attól függ, ha már nem tudok választani a meglévő különlegességek közül akkor egy hirtelen ötlettől vezérelve felkeresem őt. Tudom, hogy szereti ha mosolygós arccal beállítok hozzá, szépen a szemeibe pislogok és kiskutya szemekkel megkérem őt. Ez mindenkinél be szokott válni általában, így a hízelgős tekintett lett a névjegyem. Mondhatni az egyik főtulajdonságom, mert alapból látszik rajtam, hogy ilyen kis sunyi vagyok. Aki szeret beférkőzni mások életébe így vagy úgy. Persze nem tudom, hogy a sikertelen próbálkozásokat néha a nem kék és nem is barna szemem hanem a zöld szemeim teszik? A szem a lélek tükre, lehet emiatt bukik le túl hamar minden tervem, bárki néz a szemeimbe mintha nyitott könyv lennék. Az érzéseim az arcomra vannak írva, így valahányszor találkozom valakivel mindig úgy érzem, hogy az illető számára egy nyitott könyv vagyok a kinézetemnek, az arcmimikámnak hála.
Amit kiemelnék a kinézetemben, az nem csak az egyedi stílusom, a zöld szemem és a szőke hajam na meg az arcmimikám, hanem a kissé sápadt, napfény kerülte bőrszínem. Kisebb koromban apa mindig azzal cikizett, hogy én a Halál fia vagyok, olyan fehér az arcom. De ezt tudja jól mindenki, hogy nincs így. A Halál fiának nincs vére – legalábbis remélem – nekem van, ez az is mutatja, hogy amikor véletlenül megvágom valamivel az egyik ujjam akkor az vérzik. A mutató ujjamon van is egy ilyen alig látható vágásmaradvány. A testsúlyom tabu téma, sosem mondom el senkinek, hogy mennyi vagyok, sőt egy ideje nem is méretkezem. Csak a magasságomra vagyok kíváncsi, az a 197 centiméter nekem pont elég. Az apámtól örököltem a magasságomat és ez meglátszik.
Jellem: Kis hízelgős. Két szóval is el tudom mondani, hogy igen ez vagyok én. Mindig szerettem ha az emberek körül vettek, lesték minden kívánságomat és rám voltak kíváncsiak. Lehet egy kissé meg is nőt ennek köszönhetően az önbizalmam és könnyű szerrel mondom el a véleményemet néhány dologról, néha kissé meggondolatlanul. Nem számolok azzal, hogy a túlzott őszinteségemnek néha áldozatai lehetnek azok akik véleményt kértek tőlem. De hát ha nem szeretem a hazudozást, akkor mindenkinek vállalnia kell a következményeit, még nekem is. Amúgy minden percben nyugodt vagyok, nem lehet kizökkenti engem ebből a lelki csendtől. Úgy hiszem, hogy a boldog élet titka a lelki béke. Ha a szívem és az eszem nincs egymással összhangban abból csak baj adódhat. Tudom, hisz sokszor valami olyat akarok megszerezni amit nem szabadna vagy túl drága nekem. Legyen az akár egy lány szíve is, ha szerelembe esek képes vagyok egyúttal a naivság csapdájába esni. Onnan meg senki sem képes kimenteni, hacsak rá nem ébredek mekkorát hibáztam. Ez azonban sajnos csupán tanúságként vonom le utólag, nem pedig előtte. Mindig a szívemre hallgatok, így egy társaságban is sokkal felszabadultabb vagyok, mert nem kezdek el azon problémázni, minek mi lesz a következménye.
Ebből kifolyólag lehet, hogy meggondolatlannak tűnők, de tulajdonképpen nem vagyok az, tudom mit miért teszek. Csak ez nem látszik rajtam. Hogy is látszana, ha közben elterelem a vicceimmel, a folytonos poénkodásommal a lényeget? Lehet néha elárulom magam a szemeimmel, a viselkedésemmel, de azért próbálkozom, hogy csakis akkor bukjam le, ha eljött az ideje. A meglepetések embere vagyok, hisz a legmeglepőbb pillanatokban is tudok mutatni valami olyat, amit addig még nem. Ezzel megegyezően tehát, hiperaktív vagyok, mindig forog körülöttem az élet s, csakis akkor vagyok boldog, ha mások arcára sikerült mosolyt csalnom. Nincs jobb annál, ha learathatom nagyszerű kedvcsináló képességem gyümölcsét. Pont ezért van az, hogyha valamit kihízelgek magamnak akkor azt meg is kapom, legyen szó egy mosolyról vagy bármiről az életben. Kellő küzdőszellemmel és elég önbizalommal felruházva, tudom, hogy menni fog, mert hiszek önmagamban s, hinni is fogok életem végéig.
Play by: Jamie Campbell Bower

my family

Anya:Louise; 44, Mindenkinek jogában áll szeretni az anyukáját, hisz ő szülte a világra így én is szeretem az enyémet. Neki azt hiszem sokkal több dolgot el is mondok mint az apámnak. Róla tudom, hogy csendes és megértő, nekem meg pont ilyen feleségre is lesz majd szükségem az életben. Aki a hibáimmal együtt szeret és elfogad annak aki vagyok.
Apa: Eliot; 45, Tudom, hogy az apám és nekem tisztelnem kellene őt, de ez nincs így. Mindenki tudja, hogy neki nagy szerencséje volt anyával, mert teljesíti minden kívánságát. De ha ezt viszonoznia is kellene, na azt nehezen teszi meg. Pont ezért nem bízok rá sose semmit, mert egyszerűen megbízhatatlan és nem valami jó titoktartó.
Testvérek: Noelle, 20, Már elköltözött tőlünk, de ő volt a legjobb nővér a világon, míg velünk élt. Szerettem és tudtam, hogy mindig számíthatok rá. Most azonban nincs itt, nem ölelhetem meg csak úgy. Mondjuk nem is vagyok már kisgyerek szóval… de akkor is hiányoznak az ő nyugtató ölelései. Ha meg szereted a testvéred, akkor akárhány éves légy, az ölelésére mindig vágyni fogsz.
Egyéb hozzátartozók: Daniella Hemingway

my life

– Csókolj meg! – tudom, hogy butaság ilyesmit kérnem tőle, hisz úgysem tenné meg. Hiába énekeltem el neki a kedvenc dalát, úgysem adná meg nekem a jutalmamat. Egy pofont annál inkább adna és ez meglátszik az arcán. Tudom, hogy nem kellett volna magamhoz hoznom, megmutatnom neki a szobámat. De ha meg akarom győzni őt arról, hogy engem szeret és senki mást akkor mindent be kell vetnem valahogy.
Már a nővérem is megmondta, hogy egyszer meg fog gyűlni a bajom saját magammal, azt azonban nem egészen így gondoltam. Olyan szépek a szemei, nyugtató hatással bírnak rám, elvarázsolnak s, minden egyes érzést amit valaha más iránt tápláltam azt kifacsarják belőlem és rá összpontosulnak. Miért kell neki ennyire elérhetetlennek lennie? Talán azt szeretné ha erőszakhoz folyamodnék és ha tetszik neki ha nem megcsókoljam? Miért képtelen együttműködni? Minek kell neki ennyit makacskodni? Úgyis tudja, hogy egymáshoz tartozunk, ha meg már így van én akkor tuti biztos nem nézek másra! Ha azt vesszük én vagyok a másik része, lelke egyik darabja, a kedvenc dala ami a fejében szól egyszóval minden amire neki szüksége van.
Csak még mindig huzakodik a dologtól, hogy engem elfogadjon. Pedig milyen szépen udvaroltam én neki azon az estén amikor a pubban gitároztam. Hm akkor még nem tudtam, hogy leszek olyan bolond és kikezdek saját magammal. Bár ez jellemző, senki sem elég jó ahhoz, hogy betöltse a szívemben lévő űrt, mint a magány. Pár hónappal ezelőtt azonban, nem gondoltam volna, hogy a magányomnak is lesz neve.
– Daniel Hemingway, mondd csak te megörültél?! – pimaszul elmosolyodtam, leültem mellé az ágyamra és megfogtam a kezét. Rá kellett jönnöm, hogy előbb őt is el kell csábítanom s, csakis azután kezdhetek vele valamit. Mondjuk nem tudnám bántani őt, hiszen annyira ártatlannak látszik és féltem. Igen féltem, mert mégis csak a hasonmásomról van szó!
– Nem. Tudod Daniella én mindig is bolond és vak voltam. – a hízelgés első szabályához próbáltam hű maradni, ártatlan kiskutya szemekkel néztem rá vagyis inkább próbáltam. Bár hitetlenkedő arcát látva egy másik 'támadási’ lehetőséget kellett kitalálnom. Ha nem segít az, hogy butának tettettem magam, akkor más eszközhöz kell folyamodnom.
– Ezt eddig is tudtam rólad Daniel. Semmi újat nem… – mondtál, lett volna a mondata vége, de én nem hagytam, hogy befejezze. Nem én! Hogy is ne, nem hallgatna meg, azt meg nem akarom.
Csikizni kezdtem, abban reménykedve, hogy az mindig bejön és akár leveszi őt a lábáról. Ja arról már nem kellett hiszen magától ült, vagyis most már sikítozott a nevetéstől, hogy ne érjek hozzá. Ki szalasztana el ilyen alkalmat? A sikítás tökéletes ok arra, hogy elhallgattassam őt. Nekem meg csak ez az egyetlen egy dolog kellett. Ha akarja ha nem én Isten bizony meg fogom csókolni őt! Lehet, hogy kezdetben ledöbbentett a hír, hogy én pont neki kezdtem el hízelegni, de már nem érdekel. Hogyan is érdekelhetne, ha… tetszik nekem. Ez az igazság. Ő volt az első akinek nem hazudtam magamról és úgy tiszta igazán megbíztam benne. Tudom, legalábbis remélem, hogy mindezt ő is így gondolja és… Hátra löktem a párnák közé, de azt hiszem mindhiába. Alig érintettem a homlokomat az övéhez s, igyekeztem megcsókolni őt, egy pofont kaptam ajándékba.
– Ezt most muszáj volt? Csak kedveskedni akartam neked. – az arcomat súrolgattam ahová a pofont is kaptam, közben el is húztam a számat.
– Megérdemelted! Miért nem tudsz te egy kicsikét türelmesebb lenni? – karba tettem a kezem és duzzogást színleltem, mondjuk nem értem vele sokat, de legalább időt nyertem s, sikerült kiötlenem egy új tervet.
– Kérek rá puszit és válaszolok a kérdésedre! – felé tartottam az arcom azon felét ahová a pofont is kaptam tőle, bár ő annyira reménytelen esettnek tűnt – de szerintem próbára tesz és megjátssza magát, másra nem tudok gondolni –, hogy szépen lassan fel kellett volna adnom minden próbálkozást. Én azonban nem vagyok az a küzdelem nélkül feladom típus, ezt meg neki is meg kell tanulnia valahogy.