Skin to bone, steel to rust

Tekintete az ajtóra siklott mikor meghallotta az apró csengő jelzését, egy pillanatra pedig megborzongott, ahogy a beáramló hideg levegő bőrét érintette. Kezeit szorosabban kulcsolta a bögre köré, pillantását az aranyszín, kavargó folyadékba fúrta. Arcát megcsapta a gőz, de nem bánta, átfázott a hosszú út alatt, amíg Los Angelesbe ért. A január nem kifejezetten kedvezett az életmódjának, de nem ez volt az első tél, amit az úton töltött, úgyhogy nem zavarta különösebben, inkább csak várta, hogy elmúljon végre.
Az egyetlen pozitívum, amit felsorakoztathatott a téli időszak mellé, hogy az emberek hajlamosabbak voltak stoppolókat felszedni az út mellől, mint nyáron - valószínűnek belegondoltak, mennyire lehet szívderítő mínuszfokokban egy vékony kabátban sétálni az út mellett, és a karácsonyi hangulat meghosszabbításaként - vagy az újévi fogadalmak eredményeként - felvették a sétálókat. Nem mintha Theo önmagában nem lett volna képes boldogulni, de ki olyan hülye, hogy pusztán büszkeségből visszautasítson valamit, ami ennyivel megkönnyíti a továbbjutását?
Gyakorlott, automatikus mozdulatokkal végigjártatta ujjait zsebein, ellenőrizve, hogy minden megvan-e. Nem volt nála sok pénz, de arra épp elég, hogy egy-két éjszakát eltöltsön a közeli motelben, azután pedig úgyis tovább akart állni. Két ok miatt volt itt: az egyik, hogy az itteni könyvtár klasszisokkal jobb kínálatot hozott, mint bármelyik a közelben, a másik pedig, hogy Los Angelesben veszettül könnyű volt kizsebelni valakit. A dolog titka az volt, hogy soha ne vegyen el senkitől sok pénzt, így a legtöbb áldozata - akik egyébként is gusztustalanul gazdagok voltak - észre sem vette, hogy hiányzik valami, vagy ha mégis, nem érezte meg a későbbiekben.
Felvette a tollat, amellyel már korábban is játszadozott, majd az üres képeslapra meredt. Néha írt egyet anyjának, hogy az tudja, Theo él és virul, nincs semmi baja, jól megvan jelenlegi életvitelével és nem, nem kíván hazajönni, ne várja minden héten a sarkon. Nem, még nincs munkája, de majd lesz, különben is, nem szenved hiányt semmiben.
Utóbbi tényleg igaz volt - elképesztő, milyen könnyedén lehet élni, ha az ember lejjebb ad az igényeiből, és befejezi a folyamatos aggodalmaskodást. Lehet, már abnormalitás volt, hogy ilyen szinten nem érdekelte, mit hoz a holnap, de Theo úgy érezte, az emberek többsége csak leláncolja magát a rengeteg követelménnyel és A-B-C-D tervekkel, amivel bástyákat állít - azt mondja, biztonságból, de valójában csak fél, hogy enélkül nem tud túljutni a mán.
Pedig igazán nem nehéz - igaz, mihez kezdene ő, ha mindenki zsebtolvajnak állna?
A gondolat halvány mosolyt csalt az ajkaira, miközben belekortyolt az immár iható hőmérsékletű teába.

Ash to ashes, dust to dust