A világ kérdésként vet föl, és válaszul csak átfogalmaz.

Kinézet:
Magasságra átlagos, filigrán alkat, de nem olyan gyenge, mint amilyennek hinni lehetne – amit pedig izomügyileg hiányol, általában kompenzálja ravaszsággal és reflexekkel, ha úgy hozza a sors, és általában úgy szokta hozni.
Sápadt, finom vonásokkal megszobrált arcát eredetileg szőke tincsek keretezik, de mostanra a szivárvány közel minden színében pompázott már, a hajfestési őrület pedig továbbra sem hagyott alább. Pillanatnyilag a konzervatív feketével barátkozott meg, de ki tudja, meddig? Hajzata egyébként leginkább a göndörhöz közelít, bár sokszor inkább hasonlít vele valamiféle csapzott kiskutyának, mint felnőtt embernek.
Acélszürke írisze metszően hideg pillantást kölcsönöz neki, ajkain többnyire gunyoros félmosoly játszik. Arca bal oldalán, a járomcsont alatt apró heg húzódik, gyerekkora záloga – egy a sok közül. Alapvetően szemüveges, bár megvan nélküle.
Ruhatára a létező legegyszerűbb: néhány póló vagy ing, szakadt és kinyúlt farmer, talpától könnyes búcsút mondani készülő tornacipő. Ékszereket, piercingeket nem hord, tetoválása nincs – feleslegesnek tartja mindezeket.

Jellem:
Az élet Theo mellett soha nem unalmas – nem viseli el az egyhangúságot, ennek elkerülése érdekében pedig minden lehetőséget megragad, ami legtöbbször veszélyes és meggondolatlan kalandokhoz vezetik, általában beláthatatlan következményekkel. Keresi a kihívásokat, de nem csak magát, hanem másokat is konstans módon próbára tesz, az eszközök között pedig nem sokat válogat: gunyoros, provokatív és legtöbbször kiállhatatlan.
Harsány és nagyszájú, kimondja, amit magadnak sem szeretsz bevallani. Gátlások nélküli kölyök, képes volna lelépni egy sziklafalról csak azért, mert azt állítod, nem meri megtenni. Ugyanakkor bátornak nem nevezhető – inkább egyfajta nemtörődömség jellemző rá, már ami a testi épségét jelenti, de távol áll a gáncstalan lovagtól, aki tűzbe ugrik szíve hölgyéért.
Kompromisszumképtelen, makacs és nonkonformista: nem hajt fejet senkinek és semminek, abban leli örömét, ha pont az ellenkezőjét teheti, mint ami az elvárás; még akkor is, ha ezzel önmagát hozza sokkal rosszabb helyzetbe. Játszadozik, épp ezért kiismerhetetlen: keresi a változást és senki nem tudja, milyen vakmerő őrültséggel fog előállni következőleg, legtöbbször még ő maga sem. A pillanatnak él, nem tervez előre.
Bár talán nem egyszerű elképzelni, de igen perceptív, és akkor is figyel, ha nem mutat érdeklődést. Könnyen olvas az emberekben, és meg is jegyzi őket, bár nem humanitárius elgondolásokból – legtöbbször saját érdekeinek megvalósítására keres lehetőséget. Bizalmatlan másokkal szemben, titkolózó és defenzív; senkit nem enged magához közel, drótkerítés finomságú modora pedig általában garantálja is, hogy ne legyenek érdeklődők.
Mivel sok időt töltött a különböző könyvtárakban, unalmas pillanataiban meglehetősen furcsán strukturált tudásra tett szert, ugyanis rengeteg minden érdekli, de azok között nem feltétlenül van kapcsolat; ennek köszönhetően vannak alapvető hiányosságai, de más területeken meg hihetetlen pontossággal és ismeretanyaggal rendelkezik.

„Születésem előtt mintegy 9 hónappal>
összegyűlt apám-anyám
(pusztán a Testület működtetése végett)
hogy engem oda-idézve:
életfogytiglanra + halálra
ítéljenek; holott
semmit se tudtak rólam.
- Az ítélet jogtalan, de erős. Végrehajtása
folyamatban. Fellebbezésnek helye nincs.”
Fodor Ákos

Két tizennyolc éves gyerek rémálmaként született, mint valami szilveszteri buli kellemetlen mellékterméke. Apja természetesen nemigen vágyott a kéretlen felelősségre, amit Theo jelentett, úgyhogy gyorsan kicsámborgott abból a bizonyos képből, így anyjára hárult a feladat, hogy embert faragjon belőle.
Nem csinálta túl jól.
Mivel gyermeke születése hamar derékba törte az elképzelt karrierjét, legtöbbször munkanélküliként, az állam pénzén tengette tartalom nélküli, felesleges napjait. Sok választási lehetősége nem volt, ugyanis becsületesen próbált munkát keresni, de ki ad bármi permanenst egy friss anyának, aki alig töltötte be a tizennyolcat maga is, és ráadásul semmiféle végzettsége nincs? Egy idilli világban talán találkozott volna egy excentrikus, gazdag úrral, aki meghívja, hogy lakjon házában a cselédi feladatok ellátása fejében, majd szerelembe esnek és kész a valóságba írt tündérmese, de nem egy idilli világban élünk. Az excentrikus úriemberek többnyire excentrikus úrhölgyekkel találkoznak, és nem dobálóznak semmiféle munkalehetőséggel a szegény és szerencsétlen, gettónegyedben lakó nők felé.
Napról napra éltek, de alkalmi munkákból csak eltengették az időt, így teltek az évek. Theo vásott kölyök volt, a szabályok és megkötések már akkor sem érdekelték – vagy legalábbis úgy tűnt, társadalmilag nem elfogadott porcelánvázával legyekre vadászni, ahogy anyja fehér pulóverét zöldre festeni sem. Eleinte pedig őszintén próbálkozott, hogyan kell „jónak” lenni, de valahogy nem sikerült eltalálnia: pedig tényleg azt hitte, hogy az aranyhal boldog lesz, ha lehúzza a vécén és az óceán vadvizén szárnyalhat ahelyett, hogy az iskolában egy kerek akváriumban tölti életét. (Mert a vécé közvetlenül össze volt köttetve az óceánnal, természetesen.)
Élvezte, ha a világ a feje tetejére állt körülötte és gyűlölte, ha akár tíz percig is egy helyben kellett ülnie. Mindenével arra törekedett, hogy kitűnjön – nem mintha figyelmet, vagy szeretetet akart volna (vagy legalábbis soha nem vallotta volna be, ha esetleg ilyen érzései lettek volna), de inzultusnak érezte, hogy olyan legyen, mint a többi szegény családból származó gyerek. Ő nem öltötte magára azt a némileg szomorú, némileg elesett kiskutya tekintetet, amit a legtöbben elsajátítanak az ilyen helyzetekben, és csendes, vagy visszahúzódó sem vált belőle: harsány volt, rámenős és folyton kereste a veszélyes helyzeteket, ahonnan legtöbbször véresen, vagy törött csontokkal keveredett ki. Akkor volt boldog, ha mások agyára ment, ha lehetősége volt kifejezni megvetését a középszerű iránt, vagy ha verekedésbe keveredhetett a nála évekkel idősebb, és rendszerint sokkal nagyobb fiúkkal.
Mikor már elég idős lett, a maga módján ő is segítette a családi kassza feltöltését – tízévesen iskola helyett legtöbbször az utcákat járta, és kevés ügyesebb kezű zsebtolvaj volt nála. A tanulást alapvetően nem vetette meg, de inkább saját szakállára tevékenykedett, könyvtárakból szerezve ismereteit, mint tradicionálisan órákra beülve, jegyzetelve.
Tizenhat volt, amikor megelégelte az életet, amit anyja biztosított számára, így felvette a nyúlcipőt és végleg megszökött. Régebben is tűnt már el hetekre, de ez volt az első alkalom, hogy nem is tervezett visszajönni – semmi értelmét nem látta. Szerette az anyját, de nem akarta azt az életet, amit ő kínált neki, így saját maga próbálta megteremteni a körülményeit. Azóta folyamatosan mozgásban van – utazik, stoppol, motelokban alszik, és nem érdekli, merre fut a világ, ő akkor is a maga útján jár. Lop, ha kell, dolgozik, ha tud, de az sem zavarja, ha épp egy fillér nélkül sétál az út szélén. Összes tulajdona belefér a hátizsákba, amit magánál tart, de mindenhonnan visz valami apróságot, emlékül. Tanul, figyel, él, és élvezi.

Németországban járt, amikor történt.
Nem értette, máig se érti, csak elfogadja. Azt suttogták, világok olvadnak egybe, hasonmások járnak közöttünk – őt pedig nem érdekelte különösebben. Az esély, hogy épp ő találkozna a hasonmásával, amikor sosem tölt több időt hat hónapnál egy országban – egy-egy városról nem is szólva -, meglehetősen marginális.
Majd lesz valami – eddig még soha nem volt, hogy ne lett volna.