Milo Ellwood

Who I am …

Név: Milo Ellwood
Becenév: Milo
Csoport Eredeti
Nem: Férfi
Titulus: Hopeless Artistic Soul
Kor: 26
Mikor és hol született: 1987. 05. 17. ; Olaszország, Firenze
Szeret: művészetek (festészet, irodalom, kultúrák), sudoku, sokféle zene
Nem szeret: diszkók, erőszak, spenót
Kinézet: Határozott arc csont, ívelt áll és szép ajkak. Sötét barna, már-már fekete, borzos haj csücsül a fején, ami mindig azt a hatást kelti, mintha késésben lenne. Arcával olyan hatást kelt, mintha valami írónő rántotta volna elő egy romantikus középkori lányregényből, mint a megváltó lovagot. Ruhái elég egyszerűek, egy sima póló, rajta egy ing. Leginkább a természet színeit viseli magán egy gyűrött, vagy koptatott nadrág kíséretében.
Jellem: Alapvetően jámbor alkat, de ez nem jelenti azt, hogy nincs benne minden hülyeségben, hiszen mégis csak egy fiúról beszélünk. De ehhez hozzájön, hogy egy igazi művészlélekről, aki reménytelenül hisz és bízik. Persze néha ő is képes elveszíteni a reményt, de csak egy-két napra. Lényegében a művészeteknek él. Könyveket ír, képeket fest, vagy fotóz. Igyekszik a világ minden táját bejárni, minél többet megtudni az adott kultúráról, az építkezéséről, a művészetéről. Na meg áll nála az a mondás is, miszerint holtunkig tanulunk.
Reménytelenül optimista, mindig az álomnőt keresi és hisz benne, hogy megtalálja, hogy létezik.
Play by: Tom Welling

My family

Anya: Alessia Rossi; 51, jó
Apa: Jack Ellwood; 56, jó
Testvérek: -
Egyéb hozzátartozók: Matt Ellwood (Másodunokatestvér)

My life

A mai napom igazából ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Az az igazság, hogy már hajnali négykor felkeltem, hogy előkapjam az olvasószemüvegem, mivel megszállt az ihlet. Ezt a rituálét kb. minden este elismétlem. Tegnap éjszaka például egy novellámhoz kellett felkelnem, mert álmomból riasztott fel a gondolat, hogy valamilyen hasonlatot rosszul fogalmaztam meg.
Az a jó abban, ha valaki író, hogy kötetlen munkaidőben dolgozhat. Persze nem csak ezért foglalkozom azzal, hogy történeteket körmölök egy lapra. De lényeg most az, hogy addig alszom ameddig akarok, ami eléggé előnyös, hiszen ha egyszer felkelek valamilyen művemhez az éjszaka kellős közepén, akkor utána megnyugvásomban és/vagy elégedettségemben eléggé sokáig tudok aludni. Ez esetben délig. Ilyenkor feltápászkodom, megcsinálom a kávém, a kómásságtól néha kétszer is. Volt már, hogy annyira fáradt voltam reggel, hogy fogtam a bögrét, kiittam belőle a kávét, majd a bögrét beledobtam a kukába. Nem éppen szerencsés bármi komoly dologba fognom így reggel.
Ezek után konzultáltam Gabriellával, aki a legújabb kiállítást segít szervezni a festményeimből.
Most pedig a sárga kanapémon ülök, szürke zoknis lábaim felpakolva a tévé előtti apró dohányzóasztalra és talán már a harmadik kávémat iszom ma. Ugyan megy a beszélő-mozgó doboz, egymás után vetíti a képeket, de az elmém a nem rég bekövetkezett eseményeken pörög.
Pár hónappal ezelőtt hatalmas vihar tombolt szerte e világon, s a másikban is. Ez engem nem zavart, inkább kiélveztem, hiszen imádom az esőt. Van benne valami keserédes. Szomorkás, de nekem mégis mosolyogni támad tőle kedvem, nem is beszélve arról, hogy megnyugtat, még ha villámlásról és mennydörgésről van is szó. De az az igazság, ez most másmilyen volt. Éreztem. És mindenki más is érezte.
Nem sokára rá kiderült, hogy kettő világ olvadt egybe, magával hozva mindenki ellentétét. Tudom, hogy az ellentétemről van szó, aki bizonyára mindenben különbözik tőlem, de kíváncsi vagyok rá. Érdekel, hogy milyen lehet. Persze-persze, tudom, mindenben az ellentétem, de nekem ennyi nem elég. Foglalkoztat a téma.
Annyi embert látok, akik bizonyára megtalálták a maguk párját, és én mégis sehol sem tartok.
Úgy gondolom, ez az ellentétes ember olyan lehet talán, mint egy testvér. Egy a vezetéknevetek, ellentétei vagytok egymásnak, de mégis van bennetek valami közös, ami az összetartozásotokat jelképezi. A kinézeteken kívül.
Meg mindenki arról a különös érzésről beszél, hogy mi bukdácsolt elő lelkükben, mikor megérezték párjuk jelenlétét a közelükben, mikor észrevették, rájöttek, hogy ki is az. Ezzel csak az a gond, hogy mióta bárhová belépek, érzek valamit, de biztosan csak bebeszélem magamnak. Sosem tudom, hogy tényleg érzem, vagy csak a vágyakozó képzeletem játszik velem.
Lecsapom a bögrét az asztalra az aznapi újság mellé, majd céltudatosan felpattanok.
- Ideje elindulni a kiállításomra. Mégis csak én vagyok a művész – közlöm csak úgy magammal, majd felkapom az egyszerű, barna szövetkabátom és kiviharzok az ajtón.

Egyszerű, de nagyszerű. Ezt tudnám mondani ^^ Ezért:


Bár a foglalókat már elintézted ahogy látom, szóval már mehetsz is játszani!